Hallgatás
Az én történetem arra példa, hogy egy kisgyermek kellő élettapasztalat híján hogyan él meg eseményeket, hogyan válik egy tanult viselkedésmintából trauma.
A történetem három és fél éves koromban indul. A nagymamám háza volt az én bölcsődém, óvodám. Hetvenkét éves volt akkor. Erős egyéniség volt, meghúzta a határait, de így is biztonságot, harmóniát jelentett a családnak.
Egy reggel, amikor mindenki ment a dolgára, ketten voltunk a házban, én és Ő, Nana. Beleült a fonott székébe, elkezdte komótosan majszolni a reggelijét, és meghalt. Agyvérzést kapott. Ült tovább a székében. Erre a képre ma is elég tisztán emlékszem.
Így teltek az órák. Ő ült némán. Nem emlékszem, milyen kérésekkel, kérdésekkel fordulhattam hozzá, de egy biztos, nem válaszolt többé.
A családban volt egy minta, ami a konfliktusok volt hivatott rendezni. A hallgatás. Ha valaki egy családtagot megbántott, akkor egy ideig nem szólt hozzá a megbántott fél. Ekkor figyelmesebbnek illett lenni, szívességeket tenni. A „bűn” súlyosságától függően gyerekeknél néhány óra, felnőtteknél olykor néhány nap kellett, hogy a feszültség oldódjon. Általában egyértelmű volt, mivel bántottuk meg a másikat, de meg is lehetett kérdezni.
Eddig a pontig. Családállításon derült ki, hogy engem három és fél évesen nem az traumatizált, hogy a halott nagymamámmal kellett néhány órát eltöltenem, mert azt én nem fogtam fel. A kommunikáció blokkolása nyomott meg nálam egy gombot. Nagymamám ült a székében, mint máskor, csak hallgatott. Amikor édesanyám hazatért, sokkolta, hogy elvesztette az édesanyját, a saját fájdalmával volt valószínűleg elfoglalva, nem kommunikált velem. Hallgatott, vagyis az én megélésem szerint büntetett. Ezt úgy éltem meg, hogy elkövettem valamit, ami miatt mindenki nagyon szomorú volt, mindenki sírt. Mit követtem el?
Engem elvittek otthonról, óvodába. Vagyis kizártak a szeretet köréből. Miközben gondoskodtak rólam, sem szóval, sem más módon nem bántottak. Édesanyám fél éven belül elvesztette az édesapját is. Lefagyott. Érzelmileg évekig elérhetetlen volt. Hallgatott.
Na, erre keresem a választ több, mint 20 éve. Kényszeresen próbáltam megfelelni. Folyamatosan a környezetemben élő embereket figyeltem, mit várnak tőlem, nehogy újra megtörténjen az a valami. Kétségbeestem, ha hibáztam. Alig voltam jelen a saját életemben.
Amikor azt éreztem, nem a család történetében kell keresgélnem, hanem a saját életemben rátaláltam a Hologram módszerre, ami a családállítás módszertanával dolgozik.
Hologram, mert saját életünk kritikus időszakaiból emelünk ki pillanatokat, hogy megtekintsük akkori önmagunkat, és megértsük azt, hogyan voltak hatással az akkori énünk élményei a mostra. Először magamon próbáltam ki asszociációs kártyákkal. Később egy biztonságos megtartó csoportban „életnagyságban”. A hatása engem is meglepett. Látni saját akkori énemet, milyen érzelmeket él meg (még mindig), hogyan hatnak rá ezek az események egyszerre volt fájdalmas, és felszabadító.
Felnőttként annyi minden letisztul bennünk. Az összegyűjtött élettapasztalat segít megérteni a miérteket. Az elkövetett hibák, tévedések jó esetben toleránsabbá tesznek mások hibáival szemben. Felülírunk olyan hozott mintákatt, ami már nem szolgál bennünket.
De mi van azzal a kisgyerekkel, kamasszal, aki ezekkel a tapasztalatokkal még nem rendelkezett? Aki még nem ért, csak érez? Bizony hasonló élethelyzetekben nem a felnőtt, hanem a rémült kisgyerek reagál. Olykor két lábbal rúgja be az ajtót, hogy figyeljenek rá.
Én életem jelentős részében mindent elkövettem, hogy elnyomjam ezeket az érzéseket. Ugyanazt tettem, mint akkor a környezetem. Figyelmen kívül hagytam őt magamban. Hallgattam. Hát csoda, ha nem gyógyult?
Olyan jó volt meglátni mire van szüksége/szükségem. Mi az, amit a felnőtt énem megadhat, pótolhat számára. A történetet nem tudtam megváltoztatni, csak a hozzá kapcsolódó érzéseket.
Milyen változást hozott?
Enyhült bennem a szeparációs félelem
A változások, ami a helytől, személyektől, közösségtől való leválást is jelenthették (pl.: költözés, nyugdíjba vonulás, gyerekek kirepülése a családi fészekből stb.) nem sodornak már a kétségbeesés felé, sokkal kevesebb szorongást okoznak.
Elmúlt az alvászavarom. Nem érzem, hogy éjjel-nappal résen kell lennem.
Együtt tudok élni azzal, ha tévedek, hibázom. Nem örülök, de nem is bántom magam miatta, csak elfogadom.
